III.

A krími gótok szerepe a magyarok térítésében

Egy örmény forrás, amelyet korábban a Pseudo Movses Horenaci, vagyis az ál Horenei Mózes művének tartottak, a legújabb kutatások szerint Shiraki Ananiás műve. A földrajzi munka jelenleg ismert változatai 680 körül keletkeztek. A több kéziratban is fennmaradt u. n. Rövidebb Változat egyik kéziratában a Germánok Bulgáriájáról esik szó, s itt a Germánok biztosan a gótokat jelölik. A szövegösszefüggés alapján itt csak egyházszervezeti hovatartozásról lehet szó, ami pedig azt jelenti, hogy már 680 körül a gót metropolitához tartozott a bulgár/onogur terület, s ez fennmaradt még 733 és 746 között is.

Cirill a szlávok apostola 850 körül látogatott a Krím félszigetre. Útján találkozott a magyarokkal, de életleírásában szó esik a krími gótokról is. Végül 870 körüli időből származó arab forrás arról számol be, hogy a magyarok a Krím nyugati felén fekvő Herszonba (nem Kercsben mint eddig gondoltuk) jártak szláv rabszolgáik eladása ügyében. Mindezek alapján annyit mondhatunk, hogy a 7. század végétől a magyarok beletartoztak a krími gót metropolita hatókörébe.

Az alánok - jászok

III.

A gótok és az alánok szerepét hosszú ideje háttérbe szorította a török kapcsolat kutatása. Ez érthető is, hiszen a török népekkel a magyarság szorosabb kapcsolatban állt a honfoglalás előtti évszázadokban. S ez tükröződik a magyar szókincsben is. Ugyanakkor zavaróan hatott, hogy gyakorlatilag nem volt adat arról, hogy kik is lehettek azok a törökök, akiknek szerepe lehetett a kereszténységgel való megismerkedésünkben. Török eredetűek a következő szavaink: gyász, törvény, örök, bűn, érdem, búcsú, (meg)bocsát, gyarló, gyón és a szent jelentésű egy, amely nemcsak az egyház, hanem az ünnep (<idnap), üdül szavainkban is megvan. A régiek a szent erdőt Igyfon-nak, a szent köveket Idkő-nek nevezték. Németh Gyula egy 1940-ben írt cikkében úgy gondolta, hogy ezek a szavak Szent István anyja Sarolt és környezete révén kerültek a magyar nyelvbe. Géza király felesége pedig ezt a Maros vidékén már keresztény t öröknyelvű bulgároktól tanulta. Ez több szempontból sem fogadható el. Bizonyos, hogy a Maros vidékén élő magyarságnak voltak korai kapcsolataik a bizánci kereszténységgel, de ehhez nem használtak török közvetítőket. Nyelvszociológiailag pedig elképzelhetetlen, hogy a királynő és szűk köre ilyen jelentős török szavakat el tudott volna terjeszteni a magyarok között, olyan rövid idő alatt. Nyelvészeti érvek sem támogatják ezt a feltevést.

Az 578 körül elhunyt Joannes Malalasnak van egy nevezetes Világtörténete. Ez a Világtörténet 17 vagy 18 kötetből állhatott. Sajnos a mű eredetiben nem maradt fent és a teljes szöveget tartalmazó másolatokat sem ismerünk, csak későbbi kivonatokat illetve átvételeket más szerzőknél valamint töredékeket. Maga a munka számos helyen, ahol ellenőrizhető, nem megbízható. Az első 17 kötet igen elüt a 18. kötet stílusától és szemléletétől. Ebben a krónikában szerepel az a történet, amely szerint a krími Boszporusz, vagyis a krími félsziget keleti csücske környékén egy hun nép lakott, amelynek egyik vezetője egy Gordasz nevezetű Konstantinápolyban megkeresztelkedett valamikor 527/28-ban. Hazatérve tűzzel, vassal téríteni kezdte népét, arany bálványait beolvasztotta, bizánci pénzre cserélte. Alattvalói azonban fellázadtak és megölték. Helyette testvérét Muagerist választották uralkodónak. A császár által küldött büntetőexpedíció elől azonban elmenekültek. Muageris nevét Otrokocsi Fóris Ferenc 1693-ban írt munkája óta kísérelték meg a magyarokkal összefüggésbe hozni. Ennek azonban aligha van alapja. A történetből a számunkra csak annyi a bizonyos, hogy a 6. század elején, a Krím félszigeten élő népek közül olyanokat is megkereszteltek, akik nem voltak sem gótok, sem alánok. Ezek a törekvések nem által elszigetelten. Egy másik bizánci forrás, Cosmas Indicopleustes, a hatodik század elején élt görög utazó a bulgárokat, mint olyan népet sorolja fel, akik között a kereszténység jó talajra talált. Ismét egy másik forrás, amelyet János Nikiu püspöke írt, s amely csak egy etióp fordításban maradt ránk, arról tudósít, hogy a hunok egyik fő embere 619-ben Konstantinápolyba ment, ott megkeresztelkedett és keresztapja maga a császár volt. Tudjuk, hogy Kuvrat, Bulgária ura is Konstantinápolyban nőtt fel, ahol még fiatal korában megkeresztelkedett, patríciusi rangot kapott, majd hazatért és 630-ban bizánci segítséggel hatalomra került. Nemrégiben nemcsak sírját sikerült azonosítani, hanem bizánci pecsétgyűrűjét is, amelyen neve és rangja is szerepel. A gazdag sírlelet igen sok bizánci és keresztény jellegű tárgyat tartalmaz. A dunai bulgárok egyik trónkövetelője, Telerig, 777-ben menekült Konstantinápolyba, ahol szintúgy megkeresztelkedett. IV. Leó lett a keresztapja, aki patríciusi rangot is adományozott neki.

A 8. és 9. században misszionáriusok keresik fel a kazárokat és térítenek közöttük. A Bizáncban a képimádók és a képrombolók között dúló harcok is számos menekültet sodortak a Fekete-tenger északi partjára. Mint fentebb láttuk 695-ben II. Justinián császárt száműzték a Krím félszigetre. Ő elvette a kazár uralkodó húgát, akit Theodora névre kereszteltek. Ez mindenesetre azt jelentette, hogy keresztény papok működtek a kazárok között. Azután azonban a kocka fordult, s a kazárok nem segítették vissza a trónra az elűzött császárt. Justinián a bulgárokhoz fordult segítségért, s azok azt meg is adták neki. Ez nem tetszett a kazároknak, akik a Justinián ellen fellázadó Philippikos Bardanest támogatták, aki 711-ben véget is vetett Justinián második uralmának. 732-ben III. Leó fia a majdani V. Konstantin a kazár kagán lányát vette feleségül. Ez a keresztségben az Iréne nevet kapta, de ismerjük török nevét is, Csicsek, törökül virág. Gyermeküket, a 775-ben trónralépő IV. Leót úgy is hívták, hogy a kazár.

A kazár birodalomról szóló mohamedán források nemcsak arról számolnak be, hogy a kazár vezetőréteg jelentős része áttért a zsidó hitre Harun al-Rasid, az Ezeregyéjszakából is ismert uralkodó idején (786-809), hanem azt is leírják, hogy keresztények is éltek közöttük, többek között a fővárosban, Etilben.

Az adatokat szaporíthatnánk, de a fentiekből is világosan kitetszik, hogy a Kaukázus északi vidékei, a Volga és a Duna között, vagyis azon a területen, ahol a magyarok az 5. századtól a honfoglalásig éltek, folyamatosan térítettek keresztény papok, s kisebb nagyobb keresztény közösségek létét írott források alapján ki tudjuk mutatni.