HADIREPÜLÉS AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN

Az elsõ világháború során a levegõ is hadszíntérré vált. Nem ez volt az elsõ fegyveres konfliktus, amikor ez bekövetkezett, de az 1914 és 1918 közötti idõszakban a repülõgépek látványos fejlõdésnek indultak, és a légi hadviselés is igen jelentõs mértékben megváltozott.

1. A SÁRKÁNYBALLON

A ballonok tudatos katonai alkalmazása a XVIII. század végén kezdõdött. A fõként felderítésre és tüzérségi megfigyeléásre használt eszköz kezdetben gömb alakú volt, de ez a szélben hánykolódott, nehezen volt használható. Hogy szélirányban lehessen tartani, átalakították, ezután kapta a sárkányballon nevet, de a kötött léghajó elnevezés is ismert volt. Majd' mindegyik hadviselõ fél alkalmazta a több száz köbméteres ballonokat, melyeket általában 200 - 1700 méteres magassági határok között használtak. Fel- és leengedésüket csörlõk segítségével hajtották végre, melyeket kézzel, vagy gõz-, benzin-, sõt az amerikai hadseregben elektromos motorral mûködtettek. A megfigyelõk telefonösszeköttetésben álltak a földi személyzettel, mely szemmel tartotta a ballonokat, mert bizonyos esetekben a megfigyelõ nem vette észre, ha kigyulladt a burkolat felsõ része. A személyzet ilyenkor ejtõernyõk segítségével próbált menekülni. A sárkányballonok ellen kezdetben a tüzérség srapnellövedékeit vetették be, majd vadász- ill. vadászbombázó repülõgépekkel támadták õket. A késõbbiekben (pl. a második világháborúban) az alacsonyan támadó repülõgépek ellen léggömbzárként használták fel a ballonokat.

2. KORMÁNYOZHATÓ LÉGHAJÓK

A kormányozható léghajókról sokaknak jut eszébe Ferdinand von Zeppelin neve. A kiváló német konstruktõr valóban kiemelkedõt alkotott a léghajók tervezésében. Eltökélten és nagy kitartással végezte munkáját, s minderre szükség is volt, mivel a róla elnevezett merev vázas Zeppelinek megépítése és üzemeltetése igen drága volt, ezért kezdetben nem sok támogatója akadt az ötletnek. 1914-ben a hadsereg sem igazán tudta, mit lehet kezdeni egy léghajóval, ám mivel azok jóval magasabbra tudtak emelkedni, mint bármelyik repülõgép, rövidesen harctéri alkalmazásukra is sor került. A szikratávíróval, elektromos bombakioldóval, sok egyéb más mûszerrel rendelkezõ német léghajók több vállalkozást hajtottak végre, nagy hatótávolságuknak köszönhetõen Londont is többször bombázták. Kevés kárt okoztak ugyan, de jelentõs élõerõt és haditechnikai felszerelést kötöttek le a hátországban. Emellett felderítõ feladatokat is elláttak, mint pl. 1916-ban a skagerraki tengeri ütközet elõtt.
Térfogatuk kezdetben 22 ezer, 1917-ben már 68.500 köbméter volt, összesített motorteljesítményük 630 lóerõrõl 2000 lóerõre emelkedett. 1916 végétõl a repülõgépek "utolérték" a Zeppelineket, a következõ évben ki is vonták õket a nyugati hadszíntérrõl.
Amennyiben nem gyulladtak ki, egészen komolynak tûnõ sérüléseket is elviseltek, volt olyan eset, hogy ágyúlövedék talált el egy léghajót, de az vissza tudott térni támaszpontjára. A puska- és géppuskatûz mind a földrõl, mind a repülõgépekrõl kevés kárt okozott, jóval nagyobb veszélyt jelentettek az angolok kis gránátjai, melyeket felülrõl dobtak a Zeppelinekre, vagy a gyújtólövedékek, melyeket vagy a repülõk, vagy a szintén jelentõsen fejlõdõ légvédelmi ágyúk lõttek rájuk. Veszteségeket okozotak a kedvezõtlen idõjárási körülmények, vagy nemritkán a navigációs tévedések is. Zeppelin mellett más cégek is készítettek Németországban léghajókat, a legismertebb a Schütte-Lanz volt.
A németek mellett a franciák és a britek is használtak kormányozható léghajókat, ám kevesebb sikerrel. Technológiájuk sem volt olyan fejlett, mint a németeké (bár néhány tervet sikerült "megszerezniük"), de a szükséges különleges nyersanyagok hiánya, fõként pedig az egyre hatékonyabbá váló repülõgépek megjelenése mind amellett szólt, hogy inkább ez utóbbi eszközt fejlesszék.

3. REPÜLÕGÉPEK

Az elsõ világháború alapvetõ változásokat eredményezett a hadirepülõgépek alkalmazásában. Az ellenségeskedések megkezdésekor gyakorlatilag egyik hadviselõ félnek sem volt semmilyen elképzelése arra nézve, hogy miként lehetne a repülõgépet mint fegyvert felhasználni. Ehhez képest a háború végére a légierõ önálló fegyvernemmé vált, ezzel párhuzamosan pedig a technológia is óriásit lépett elõre. Rendkívüli mértékben fejlõdtek a repülõgépek, a motorok, a fedélzeti és bombafegyverek, a híradástechnika - és a légvédelem is. Ezeket a tényezõket összevetve megállapítható az antant egyértelmû fölénye, mely elsõsorban a repülõgép átgondolt alkalmazásának terén, valamint a fegyvernemen belüli specializáció magas fokában mutatkozott meg, de az esetek többségében a haditechnikában is a központi hatalmak elõtt jártak. Az anyagcsatát nehezen bíró, a harcok végén egyértelmûen védekezésre kényszerített Németország viszont a vadászrepülõgépek fejlesztésében és alkalmazásában tudott kiemelkedõt nyújtani.

3.1. A kezdet

A fegyveres konfliktusokat gyors lefolyásúnak elképzelõ, a villámháborús terveket dédelgetõ hadvezetések a háború elején még nem voltak felkészülve a repülõgép tervszerû felhasználására, amit erõsített az a tény, hogy a technológiai színvonal és a hadiipar lehetõségei sem tették volna ezt lehetõvé. Az elképzelések szerint a repülõgép mint sporteszköz csak felderítõ feladatokat képes ellátni, és azt is korlátozottan, hiszen nagyon körülményes a kapcsolattartás a földi személyzettel.
Ennek ellenére már a háború elején keztek megmutatkozni a lehetõségek, melyek a repülõgépben rejlettek. A felderítés, megfigyelés hatékonyságát növelendõ elkezdtek fényképezõgépeket szerelni a gépekbe, s a jelzõpisztolyos, fényjelzõs kapcsolattartást fokozatosan felváltotta a drótnélküli távíró. Az állandóan tökéletesedõ technológia révén a felderítés a háború végéig a repülõgépek egyik legfontosabb feladata maradt, sõt specializálódott is közel- illetve távolfelderítõi, valamint tüzérségi megfigyelõi munkakörökre.
A pilóták hamar rájöttek arra, hogy a földi csapatok kellõ védelem híján igencsak kiszolgáltatottak egy felülrõl jövõ támadással szemben. Elsõként a francia és angol gépek dobáltak hegyes "nyilakat" a német menetoszlopokra, de mindkét tábor repülõsei megpróbáltak gránátokat, kis kézi bombácskákat is ledobálni. Az elsõ idõszakban a bombázás terén a kormányozható léghajók vitathatatlan fölényben voltak, de a repülõgépek teljesítménymutatói gyorsabb ütemben növekedtek, és várható volt, hogy megelõzik a léghajókat.
A felderítést végzõ pilóták az elsõ idõkben jobbára csak azért vittek magukkal kézifegyvereket, hogyha az ellenséges vonalak között kényszerülnek leszállásra, meg tudják védeni magukat. Ennek ellenére már 1914. október 4-én megtörtént az elsõ eredményes légiharc: egy francia gép le tudott lõni egy német repülõt. Gyors fejlõdésnek indult a fedélzeti fegyverek fejlesztése. Kezdetben a légcsavarkör fölé helyeztek el géppuskákat, majd puha lövedékek és acéllemezzel megerõsített légcsavarok alkalmazása révén lehetõvé vált, hogy a géppuskát a motor tengelyével párhuzamosan helyezzék el, így a pilóta magával a repülõgéptesttel célozhatott. A vadászgépek feljõdésének fontos állomása volt, amikor a franciák ezen ötletét a híres Roland Garros repülõgépének elfogása és tanulmányozása után a németek továbbfejlesztették: a holland származású Anthony Fokker 1915 nyarára megalkotta az ún. szinkron géppuskát. Ezután az egyre fejlettebb mûszaki és repülési mutatókkal rendelkezõ modellek versengése került elõtérbe.
A kezdeti idõszakra jellemzõ, hogy a légi hadviselésben kialakulnak a fõbb alkalmazási területek, létrejönnek az ezeknek megfelelõ, egyre specializáltabb gépek, melyek egyre jobbak is lesznek. Az állóháború pedig egyre inább megköveteli, hogy új harcászati elveket dolgozzanak ki.

3.2. Kísérlet a légi fölény megteremtésére

1916 tavaszán a verduni csata döntõ változást hozott a légiháború menetében. A technológiában is vezetõ franciák ugyanis a harcászati alkalmazások terén is nagy elõnyre tettek szert, melyet ráadásul a német hadvezetés csak késve ismert fel, és így az antant óriási elõny birtokába jutott.
Verdunnél a francia légierõ parancsnoka, Jean du Peuty a vadászgépeket nemcsak a felderítõk és bombázók biztosítása céljából küldte a németek ellen, hanem azzal a céllal is, hogy teljesen semmisítsék meg az ellenfél légierejét. Ehhez meggondoltan tervezett bevetésekre, rajokba, majd századokba szervezett légierõre volt szükség, mely kötelékekben tevékenykedik, megosztva a feladatokat: a bombázók módszeresen lerombolják az ellenséges állásokat és utánpótlási vonalakat, a vadászok megvédik a bombázókat, és megsemmisítik az ellenséges légierõt. Bár ezeket a célokat az antant nem tudta maradéktalanul megvalósítani, de szervezés és alkalmazás terén hatalmasat lépett elõre.

3.3. Anyagcsata

A repülõket sem kerülte el az anyagcsata, mely rányomta bélyegét a szárazföldi hadviselésre is. Ebben is nagy antant-fölény mutatkozott, mely nemcsak a légireõ alkalmazásában és a gépek technológiájában mutatkozott meg, hanem a hadiipar megszervezésében és kapacitásának növelésében is. Az antanton belül is kiemelkedett Franciaország és Nagy-Britannia ezen a téren. A szövetséges Oroszország rendelkezett a háború elején a legnagyobb létszámú légiflottával, de gazdasági elmaradottsága miatt 1916-ra már erõsen rászorult a (fõként francia) segítségre.
A németek késve ugyan, de reagáltak: õk is átszervezték a gyártást, egyre jobb minõségû gépeket állítottak elõ, de a termelés volumenében mindinkább lemaradtak. Megjelentek a többmotoros bombázók, melyek fokozatosan felváltották a Zeppelineket, de az elsõ Anglia elleni támadásokra még nem került sor, bár a híres tiszt, a tervezõnek is nagyszerû Ernst Brandenburg százados vezetésével már kezdték összevonni a gépeket a következõ évre tervezett akciókhoz.
1916 második felében a légi hadviselésre az volt a jellemzõ, hogy a repülõket egyre inkább hadmûveleti célokra alkalmazták. Sokkal inkább összehangolták a légierõ és a szárazföldi csapatok tevékenykedését. A gépeket tömegesen, kötelékekben vetették be.

3.4. A vadászok fõszereplõk lesznek

1917-ben az antant repülõgép-termelése majd' kétszerese volt a német hadiiparénak. Fõ céljuk a speciális feladatok ellátására alkalmas gépek további tökéletesítése volt. A németek kisebb részben a nagy hatótávolságú, éjszakai bombázásra is alkalmas, többmotoros gépeket (pl. Gotha G. V) fejlesztették, de zömmel a védekezésre kellett helyezniük a hangsúlyt, így egyre több és jobb vadászgépet állítottak elõ. Ebben az idõben jelnet meg többek között az elsõ világháború egyik legismertebb gépe, a háromfedelû Fokker Dr I. A német légierõ is egyre szervezettebb lett, de mindezek ellenére a földi harctevékenység támogatása már meghaladta erejét.

A repülõtisztek kezdetben fõként sportrepülõkbõl és olyan lovassági tisztekbõl álltak, akik az állóháború miatt tétlenségre kényszerültek. A légiharcot lovagias összecsapásnak tekintették, maximális tisztelettel viseltetve az ellenfelek iránt. Sokszor elõfordult, hogy nem lõttek az olyan gépre, mely védekezésre képtelen volt. Ez a szellem is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon respektálták azokat a pilótákat, akik légigyõzelmet arattak. Ha valaki ebben elérte a bûvös 5-ös számot, ászpilótának számított. Utóbb persze már nem volt ilyen romantikus a a légiháború: a kíséret nélküli felderítõket, bombázókat ugyanúgy megsemmisítették a harcok késõbbi szakaszában, mint a sérült, hazafelé bukdácsoló ellenséges vadászt. Így a légigyõzelmek száma gyorsan nõtt. Ennek ellenére elmondható, hogy a legeredményesebb pilóták mindenképpen a "repülés nagymesterei" voltak, közülük a legendás Manfred von Richthofen volt a rekorder: 80 légigyõzelmet jegyzett. A legtöbb gyõzelmet jegyzett magyar pilóta Kiss József (19) volt. Richthofenhez hasonlóan õ is bevetés közben esett el. Az ászok névsorát böngészve találkozhatunk több olyan névvel is, akik a második világégésben is szerepet játszottak, mint pl. a francia Edouard Corniglon-Molinier, aki 8 légigyõzelméhez hozzátett 4-et, a német Theo Osterkamp (32) pedig 6-ot. De felbukkan egy bizonyos Hermann Göring is, aki 22 gyõzelmet tudhatott magáénak, de a késõbbiekben már nem pilótaként szerzett hírnevet magának...
(A hadviselõ felek 3-3 legeredményesebb pilótájának névsora => itt olvasható.)

3.5. A légierõ önálló fegyvernem lesz

Az 1918-as év hozta a legnagyobb elõrelépést a repülõerõk fejlõdésében: április elsején megalakult a Royal Air Force (RAF), ezzel elsõként Angliában önálló fegyvernem lett a légierõbõl. Ebben a sikeres lépésben döntõ érdemei voltak Hugh Trenchard vezérõrnagynak, akit a "RAF atyja" elnevezéssel illettek ezután, bár õ maga ezt a "címet" nagyon nem szerette...
A németek, miután a vadászgépek alkalmazásával 1917-ben lélegzetvételhez jutottak, hatalmas fejlesztõprogramot terveztek, de ezt csak részben sikerült megvalósítaniuk, gazdaságuk ugyanis már képtelen volt a nagyratörõ elképzelések kivitelezésére.
A fegyverszünet elõtti idõszakban mindkét fél nagytávolságú bombázásokat tervezett, a fedélzeti géppuskákkal jól védett, kötelékben repülõ bombázógépek ugyanis ebben az idõszakban nagy veszteségeket okoztak az õket támadó vadászoknak. Berlin és New York elleni támadások szerepeltek az elképzelésekben, bár ez utóbbinak az egyre nyomasztóbb antant-fölény miatt jóval kevesebb realitása volt. A fegyverszünet aláírásával aztán lezárult a légiháborúk egyik elsõ, igen fontos fejezete.

3.6. Magyar repülõk

A magyar repülésnek nagy lendületet adott az elsõ világháború. Hazánkban több gyár is mûködött, a legjobb gépeket az aszódi Lloyd-gyár készítette. Átvettük német modellek gyártását is, illetve magyar mérnökök is közremûködtek német típusok tervezésében. A magyar pilóták sem maradtak el a többiek mögött, és sokan közülük nagy szerepet vállaltak a hazai repülés késõbbi fejlesztésében. Legeredményesebb pilótánk, a már említett Kiss József mellet ide kívánkozik Gráser Ferenc és Fejes István neve is.