Az utó-diagnózis bizonytalan
Az ókori és a középkori leírásokban szereplő nagy járványok többnyire kiütéses tífusznak, pestisnek vagy himlőnek felelhetnek meg, de többször felmerül más súlyos fertőző betegség, például az agyhártyagyulladás gyanúja is. A kórképek azonosítása általában bizonytalan: az egykori leírások alig alkalmasak a kórisme tisztázásához, és egyidejűleg több kórokozó is pusztíthatott. Ráadásul az emberi szervezetnek az egyes fertőzésekre adott reakciói sem maradtak azonosak, egyes kórformák is változhattak az eltelt idő alatt. A legnagyobb járványok az adott korban élő lakosság 20-30 százalékát is elpusztították - természetesen a leírások adatai is bizonytalanok.

A civilizáció átka?
Az első nagy járvány, amelyről viszonylag pontos leírás készült, az ie. 430-as athéni volt, amelyet Thuküdidész munkájából ismerünk, és amelyet az orvostörténészek pestisként diagnosztizáltak. Mai becslések szerint a város lakosságának legalább harmada halt meg ekkor, és Athén sem katonailag, sem szellemileg soha nem heverte ki a sokkot. Nagyon érdekes nyomon követni, hogy milyen társadalmi változások előzték meg a nagy járvány kirobbanását: a kereskedelem virágzása, a forgalmas útvonalak metszéspontjában Athén népes nagyvárossá duzzadása tette lehetővé, hogy keletről behurcolják a kórokozókat, és azok iszonyatos pusztítást végezzenek. Megfigyelhető, hogy a pusztító járványok később is törvényszerűen akkor törnek ki, ha egy területen hirtelen élénkül meg a társadalmi mozgás, vagyis, ha felgyorsul a közlekedés, megélénkül a kereskedelem, egész népcsoportok változtatnak lakóhelyet.
Ez történt ie. II. század közepén a Római Birodalomban is, amikor egy azonosítatlan járvány a lakosság egynegyedével, 6-8 millió emberrel végzett. A kiépített úthálózat, a kereskedelem fellendülése kedvezett a kórokozók gyors elterjedésének, miközben az emberek immunrendszere képtelen volt ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni ezekhez. A nagy járványoknak valószínűsíthetően a hirtelen népességcsökkenés, a természetes szelekció és az immunizálódás vetett véget.
Az orvostörténészek érdekes megfigyelése az is, hogy a történelem nagy járványai - függetlenül az adott népesség lélekszámától - az érintett vidéken élő emberek mintegy egynegyedét pusztították el.
A történelem minden szakaszában jellemző a háborúk és a járványok összefüggése. A hadjáratokat rendszeresen járvány kísérte, és igen gyakran a győzelmet is az döntötte el, hogy melyik fél seregét sújtotta kevésbé. Ráadásul egészen a XX. századig megfigyelhető az is, hogy a járványok áldozatainak száma mindig messze meghaladta a hadi eseményekben meghaltakét. Nagy hódítók, köztük Xerxész, Nagy Sándor, Napóleon kényszerültek visszavonulásra betegségtől tizedelt seregük roncsaival.

A középkor a járványok kora
A VI-XVI. századig tartó ezer évet végigkísérték a pusztító járványok, amelyek elől legfeljebb egy-egy vidék teljes elzárkózása adhatott védettséget. Minden olyan esemény azonban, amely nagyobb tömegek megmozdulásával járt, legyen az népvándorlás, hódító vagy felfedező hadjárat, keresztes háború vagy akár a legbékésebb kereskedőcsoportok karavánútja, zarándokok vándorlása, szinte biztosan megbetegedéseket is hozott magával. Pestis, tífusz, himlő, egyéb bélfertőzéses és kiütéses járványok szedték tömegesen áldozataikat.
A középkor nagy pestisjárványa, az 1347-es Fekete Halál Ázsiából kereskedőhajókon érkezett Európába: a hajópatkányok bolhái közvetítették. Ez a járvány szintén a lakosság egynegyedét ölte meg. A munkaképes lakosság megtizedelődőtt, emiatt a termelés a mezőgazdaságban visszaesett, a járvány és az éhínség súlyos válsághelyzetet teremtett Európa-szerte.
A lakosság pánikreakciói legtöbb esetben még növelték a bajt: a városokból, táborokból menekülők, a körmenetek bűnbánó zarándokjai szertevitték a kórokozót az attól addig mentes területekre is.
Nem használtak a pestis emlékére emelt díszes Szentháromság-oszlopok sem. Az első hatékony járványellenes intézkedésnek a 40 napos zárlat, a karantén bizonyult, amelyet Velence elöljárói vezettek be a XIV. században.
A pestis a következő négy évszázadban többször is pusztított a kontinensen, a korábbinál kisebb mértékben.
A XV. század végén valószínűleg afrikai zsoldosok terjesztették el Európa következő nagy járványát, a szifiliszt, amely száz év alatt hihetetlen méreteket öltött, minden társadalmi réteget sújtva. Az Isten büntetésének vélt, hosszú szenvedéssel járó betegség, a "bujakór" hosszabb távon a közgondolkodást is megváltoztatta: ez is hozzájárult ahhoz, hogy a XVII. század a bűnbánat, a nyakig zárt fekete ruhák, a szigorú puritanizmus, a barokk istenhez-fordulás időszaka lett. Az öreg kontinenst sújtó járványoknak tragikus szerepük volt az Újvilág meghódításában is: az európai hódítók által terjesztett szifilisz, a himlő és influenza pusztította el az amerikai őslakosság legalább kétharmadát. A megritkult és legyöngült őslakosság helyére munkaerőnek szállított afrikai rabszolgákkal pedig a malária és a sárgaláz került be az amerikai kontinensre.
Sok kisebb, helyi járvány mellett az egész kontinensre kiterjedő nagy epidémia 1826 után érte el Európát, amikor 1826 és 1892 között hullámokban rátört az új betegség, az indiai eredetű "hányszékelés", a kolera.

"Halálhörgés, siralom"
A magyar történelem néhány kiemelkedő alakjával, illetve eseményével kapcsolatban is felmerül a pusztító járványok sorsfordító szerepe.
Nándorfehérvár ostroma után járvány tört ki a táborban, ami a leírások alapján nagy valószínűséggel p lehetett. Ennek esett áldozatául a korszak két legnagyobb hadvezére, politikusa: Hunyadi János és Kapisztrán János. Egy évszázaddal később tífuszjárvány vetett véget I. Miksa kezdeményezésének, aki 1566-ban Európa különböző tájairól összeszedett zsoldos hadsereggel hadjáratot indított Buda felszabadítására. A próbálkozás azonban csúfos kudarcba fulladt. A táborban a törökök által behurcolt kiütéses tífuszjárvány tört ki, a halottak száma 30 000 körül volt. Csatára nem is került sor. A szétzilálódó sereg katonái viszont Európa-szerte elvitték a tífusz kórokozóját.
Kutatások szerint az 1848-49-es szabadságharc bukásához is hozzájárult az orosz hadsereg által terjesztett kolerajárvány, amelyben körülbelül ötször annyian haltak meg, mint a harcokban összesen.

Pusztulásból fejlődés?
Bármilyen furcsa, de előfordult az is, hogy egy járványnak köszönhetők pozitív hatások, változások. Például az elsősorban a fertőzött ivóvíz és általában a rossz higiénés viszonyok miatt terjedő kolera hatására kezdték el az európai nagyvárosok - London mintájára - kiépíteni csatornahálózatukat, vízvezeték-rendszerüket, közegészségügyi, köztisztasági szervezeteiket. Hatására terjedtek el a - korábban is ismert - angolvécék, derítők, fürdőszobák, ennek nyomán kezdtek el többet foglalkozni a lakások tisztaságával. A hadi- és a közegészségügy megszervezésének szükségességét is a kolerajárványok miatt látták be, miatta foglalkoztak egyre többen bakteriológiával és virológiával, sőt epidemiológiával is. Robert Koch ekkor, 1884-ben azonosította például a kolera kórokozóját.
Európában - és az egész világon - az utolsó nagy hatású járvány az 1918-as spanyolnátha-járvány volt, amelynek 30 millió áldozata volt. Ez a járvány hívta fel a figyelmet a nemzetközi egészségügyi együttműködés fontosságára.