A boszorkányság - a fogalom szociálantropológiai értelmezése szerint - "az embert ért csapásokat magyarázó ideológia" és a "közösségi konfliktusokat szabályozó intézmény". Működése a kora újkori európai falusi társadalmakban a rontó-sértett-boszorkányazonosító és gyógyító kapcsolathálózatban működött. A boszorkányság hiedelemrendszere értelmében a csapások emberi károkozótól, a "közösségen belüli ellenségtől" erednek, akiről feltételezik, hogy természetfeletti képességei révén ártani tud az embernek és gazdaságának. A boszorkány tehát az, akiről egy konkrét csapás esetén a rontást feltételezik. Evans-Pritchard az azande boszorkányság vizsgálata nyomán írt tanulmányában vezette be az antropológiai irodalomba a boszorkányság fogalmának megkülönböztetését a varázslat fogalmától. A varázslás tudatosan véghezvitt, ellenőrizhető cselekvést jelent akár pozitív célú "fehér" mágiáról avagy rontó célú "fekete" mágiáról van szó. A boszorkányfogalom antropológiai értelmezése szerint boszorkánynak lenni csak egy szerep. Ezt a szerepet a falusi boszorkányság kapcsolathálózatában bárki betöltheti. A vád alá kerülés általános szabályszerűségeit vizsgálva Richard Kieckhefer szerint a vádlottak három fajtáját lehet meghatározni: 1. A tényleges (pozitív vagy negatív) varázsláson rajtakapott személyek; 2. A falusi közösségek jótékony, bizalmat vesztett varázslói, gyógyítói; és 3. Akik semmit sem csináltak, mégis gyanúba keveredtek. Ez utóbbi esetén a rontásvád mögött csak szomszédsági konfliktusok rejlenek, melyek rendezésére nagyon jó eszköz lehet a vádaskodás. Christina Larner a szerepek listáját kibővítette a boszorkányhírű személlyel. Larner szerint a boszorkányhiedelmektől övezett személyek gyakran kerülnek a boszorkányüldöző hatóság látókörébe. Pócs Éva Larner és Kieckhefer listája, valamint a Sopron megyei perek elemzése alapján különbséget tett boszorkánytípusok és a boszorkányság vádját elmondó elbeszélés-típusok között.
A magyarországi boszorkányság korai történetére csak jelzésszerű források állnak rendelkezésünkre. A Szent István és Kálmán király féle törvények és uralkodásuk alatt hozott zsinati határozatok maleficákról és strigákról rendelkező dekrétumai mellett a Budai Krónika Rasdi nevű bűbájos nőről tudósító részét és a Váradi Regesztrum 11 veneficáról és 3 maleficiumról beszámoló esetét említhetjük. Az 1279. évi budai zsinat exkommunikációval sújtja a varázsló jövendőmondókat és mindazokat, akik egyházi szentségekből maleficiumot csinálnak. Az I. Lajos király 1351. évi dekrétumához csatolva közölt esküminta szintén említést tesz a bűvösökről és bájosokról. A dalmáciai városok 13-14. századi statútumaiban jelennek meg először a boszorkányokkal szemben alkalmazott büntetési tételek. A Magyar Királyság területéről származó első boszorkányperek Zágráb vidékéről valók. 1387-ben Károlyi Menyhárd pallosjoga utal a boszorkányok megbüntetésére. A Budai Jogkönyvben kerül először említésre, hogy a boszorkányok büntetése a máglyán való égetés.
A Mohács előtti perek száma mai ismereteink szerint tizenkettő. Nádori törvényszék ítélkezett boszorkányok felett Zala megyében 1408-ban és 1512-ben, Vas megyében 1409-ben, Bereg és Szabolcs vármegyékben 1435 körül. Pozsony vármegye ítélőszéke előtt zajlott Hideghethy Lőrinc özvegye Margit megrágalmazásának esete 1414-ben. Városi bíróságok hoztak törvényt Sopronban 1429-ben és 1502-ben, Zágrábban 1475-ben, 1486-ban és 1496-ban, Magasfalu tanácsa pedig 1520-ban boszorkányok ellen. Cillei Hermann gróf szlavón bán 1432-ben levelében felhatalmazott minden nemest, hogy a boszorkányokat saját birtokán üldözheti. Ha nem számítjuk a Fehér M. Jenő kódex-hamisítványában található, 1227 és 1498 közé datált 83 "táltosperiratát", nem sok nyomát találjuk korai hazai forrásaink között a boszorkányságnak.
Komáromy Andor, Schram Ferenc, Bessenyei József, Kristóf Ildikó, Sugár István, Herner János, Kiss András, Pál-Antal Sándor, Balogh Béla, Tóth Péter, Varga Szabolcs, Szoboszlay György és mások jóvoltából az 1526 utáni feltárt peres iratok száma megközelíti a kétezerötszázat. Az ő forráspublikáló munkájuknak köszönhetően - valamint az elpusztult iratok számbavétele után - részben rekonstruálható a boszorkányüldözés kronológiája. Ehhez a rekonstrukcióhoz nyújthat segítséget az itt közölt periratok regesztajegyzéke.
A magyarországi boszorkányüldözés "tetőpontjait" és "hullámvölgyeit" a gyanúba került személyek számával lehet szemléltetni. Igazolódni látszik a magyar periratok alapján - az a nemzetközileg általános tétel -, hogy a boszorkányüldözés a háborúskodások közti szünetekben lángolt fel leginkább, továbbá, hogy a boszorkányüldözés intézményi terjedését Magyarországon is többször akasztották meg háborús konfliktusok. Az első jelentős üldözési tetőpontot a 15 éves háború boszorkányüldözésben lanyhább időszaka követte. A 17. század török háborúi, és a 17 század végén kibontakozó kuruc mozgalmak fegyveres konfliktusai után a Rákóczi-szabadságharc, majd a Péró-féle felkelés fékezi a boszorkányüldöző kedvet. Mindezeket a kötet végén található táblázatok és grafikonok is szemléltetik.
A boszorkányüldözés térbeli terjedésével kapcsolatban két modellt említenek legtöbbször. Az egyik szerint az üldözés az európai kultúra centrumából kiindulva fokozatosan "hódította" meg a perifériát, illetve a másik szerint, hogy a városokban megjelenő boszorkányüldözés fokozatosan diffundált a vidék felé. A Klaniczay Gábor által a magyarországi perekkel kapcsolatban is felvetett diffúziós modell értelmezési helyességét erősítik az újabban feltárt perek, illetve a feldolgozó munkák is. A bírósági típusok szerinti feldolgozás után joggal mondhatjuk, hogy amíg a magyarországi városi bíróságokról a boszorkányság gyanújával perbefogott személyek ügyei fokozatosan "kikopnak", addig a vármegyei ítélőszékeken a 18. században a perek száma fokozatosan emelkedik. A városi perek száma a 17. században, az európai centrum boszorkányüldöző "eredményeihez" igazodik. A század végére, az európai trendnek megfelelően már üldözésellenes rendeleteket is alkotnak, mint például Sopronban 1686-ban. A 18. században a boszorkányüldözés terepe Magyarországon és Európában egyaránt a "periféria" és a "vidék" lesz.
A boszorkányüldözés "hivatalos része" tehát Nyugat-Európában a 17. század végére befejeződött. Vidéken és a periférián azonban tovább folytatódott. Európa nyugati felében - a polgárosodás, gazdasági átalakulás, iparosodás termékeként - a kialakuló proletariátus sajátos szubkultúrájában az üldözés "nem hivatalos része" tovább folytatódott. A boszorkányfürösztések, lincselések, önbíráskodások eseteivel a 19. század végéig találkozunk. Kelet- és Közép-Európában azonban a hivatalos boszorkányüldözés a 18. század végéig kitartott, nem hivatalos része pedig a 20. század második harmadáig.
A magyar büntetőjogot alapvetően két szokásjogi gyűjtemény rendelkezései határozták meg: Werbőczy Hármaskönyve (ennek kiegészített változata és magyarázata a Kithonich János féle Directio Methodica), illetve a Praxis Criminalis. Ezek mellett más jogkönyvek is használatba kerültek, mint a városi törvényszékeken alkalmazott Constitutio Criminalis Carolina (1532-től), Benedikt Carpzov döntvénykönyve, a Practica nova imperialis Saxonica rerum Criminalium (1635-től), majd 1768-tól a Constitutio Criminalis Theresiana, Mária Terézia büntetőkódexe. II. József királyi pátensével került bevezetésre Ausztria számára 1787-ben a Josephiana, melynek egyetlen érdeme volt a halálbüntetés eltörlése. Azonban az oktrojált kódexet II. József rendeleteivel együtt a magyar országgyűlés hatálytalanította.
Alfred Soman francia jogtörténész szerint a "boszorkányság (vagy bármilyen társadalomellenesnek tekintett bűncselekmény) dekriminalizációja két módon közelíthető meg. Az egyik, hogy eszmetörténeti vagy jogtörténeti problémaként kezeljük és a vele kapcsolatos nyilvános vitára összpontosítunk, a másik, hogy a bírósági döntések feljegyzéseit vizsgáljuk. A két módszerrel teljesen eltérő eredményre jutunk. [...] Ennek az eltérésnek az az oka, hogy a bírói intézmények hivatalos kijelentéseit ritkán szánták a jogtudomány nyílt magyarázatának. Gyakrabban facade-ként, álhomlokzatként alkalmazták, hogy kibékítsék a közvéleményt azokkal a döntésekkel és intézkedésekkel, amelyek egyébként elfogadhatatlannak bizonyultak volna"
Mindez a megállapítás a magyarországi boszorkányüldözésre is érvényes. Ha az első tételt vizsgáljuk, és csak a jogtörténeti nyilatkozatokat vesszük szemügyre, akkor a boszorkányüldözésben bekövetkezett fordulat időpontját az 1750-es évek végére, az 1760-as évek elejére kell helyeznünk. Ekkor jelentek meg ugyanis Mária Terézia boszorkányüldözést tiltó rendeletei. Ha viszont a konkrét bírósági intézkedéseket vizsgáljuk, akkor egy hosszabb periódus eredményének tekinthetjük a boszorkányság dekriminalizációját. Ez a hosszabb periódus pedig 1680 körül kezdődött, és az 1820-as években fejeződött be. Érdekessége ennek a folyamatnak, hogy éppen ennek az időszaknak az elejére, az 1710-1740-es évekre esik a magyarországi boszorkányüldözés legnagyobb hulláma is. A boszorkányüldözés felfutása és dekriminalizációjának időbeli egybeesése azonban csak látszólagos ellentmondást mutat. Érvényesül ugyanis az a tétel, amit Alfred Soman fejtett ki, hogy az "elhúzódó boszorkányüldözések minden barométernél pontosabban mérik az állam gyengeségét". Vagyis, annak ellenére, hogy a központi hatalom részéről folyamatos és állandó volt az igény egy korszerűbb jogi eljárás illetve bírósági intézményhálózat megteremtésére, időszakosan olyan akadályokba ütközött, amik késleltették a megvalósítást. Ilyen akadályok voltak a Rákóczy-féle szabadságharc, a Habsburg-török háború, az osztrák örökösödési háború, a hétéves háború vagy az 1737-1742-es évek pestisjárványai.
A boszorkányüldözést mérséklő rendeletek s a pereket a legvégső határig korlátozó törvények a hosszabb távú közegészségügyi reformsorozatba illeszkedtek:

• 1743. Rendezik a temetők egészségügyét.
• 1745. Bevezetik a gyógyszerek szabványát.
• 1747. Rendelkezéssel országosan szabályozzák a bábák feladatait.
• 1752. Királyi leirat rendelkezik, hogy minden vármegye tartson egy képzett orvost, ennek lakóhelye a megyeszékhely legyen, és a szegényeket ingyen gyógyítsa.
• 1753. Rendezik a börtönök egészségügyét.
• 1754. A diploma nélkül gyógyítókat rendeletileg tiltják hivatásuktól.
• 1755. A "Planum regulationis in re sanitatis" a babonák, kuruzslások elítélését és a boszorkányüldözés mérséklését rendeli. Leírja továbbá az orvosok, sebészek, bábák tevékenységét. Rendeletileg meghatározza a sebészek, kő-, és sérvmetszők, foghúzók tevékenységét.
• 1756. Bevezetik a sebészvizsgát.
• 1765. Az orvosi diploma nélkül praktizáló külföldi orvosokat kiűzik, a hazaiakat bebörtönzésre ítélik.
• 1768. Törvény születik az orvosképzésről, és a nagyszombati egyetem orvosi karának felállításáról.
• 1770. A "Generale Normativum Sanitatis" az egészségügy általános rendezését célozza meg.
• 1771. Megkezdi működését a nagyszombati orvosi fakultás.

 Rendeletekkel reformálják meg az igazságszolgáltatást is:

• 1756. A vádlott tortúra és/vagy halálbüntetése esetén az iratokat a központi hatósághoz kell felterjeszteni.
• 1758. A mágiát űzők és méregkeverők pereinek vádlottjait Bécsbe kell szállítani a helyi bíróság költségén, betiltja a boszorkányok elleni hatósági eljárást.
• 1766. A "Lex caesaro-regia ad extirpandam superstitionem ac rationalem judicationem criminalem Magiae, Sortilegii" mindenféle boszorkányüldözést betilt.
• 1768. A "Constitutio Criminales Theresiana" megreformálja a büntetés-végrehajtást. Ennek keretén belül:
• - a tortúrát betiltják,
• - bevezetik a közmunkatörvényt,
• - és rendeleteket hoznak a kuruzslók, kóborlók, cigányok, imposztorok ellen.

A boszorkányüldözés 17-18. századi történetének boszorkányüldöző hagyománya azonban nem ért véget a boszorkányperek betiltásával. A 19. század forrásaiban kutatva számos példát hozhatunk arra, hogy a hagyomány tovább élt Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában egyaránt. 1823-ban a hollandiai Deldenerbruckban hajtanak végre boszorkányfürösztést. 1836-ban a Danzig melletti Hela félsziget lakossága egy állítólagos boszorkányt vízpróbának vet alá. A 19. század első felében két eset kapott nagyobb publicitást az oroszországi hírlapokban. Ezek mindegyikénél több asszonyt egyszerre úsztattak meg. Az egyik eset a dél-ukrajnai Csicsirin város közelében történt 1833-ban, a másik Uman városhoz közel az 1850-es évek végén. A 19. század második fele éppúgy tartogat kelet-, mint nyugat-európai példákat. 1863-ban Chelmsford bíróságán két embert ítélnek el egy boszorkánynak tartott asszony vízben való megfürösztése miatt. Az esetről a londoni The Times 1864. szeptember 24-i száma is beszámolt. További boszorkányfürösztési példákat az 1870-es évek gazdasági válságtól sújtott időszakából említhetünk. 1872 májusában a Holicsi tartomány Sztanyiszlavi járás Dzhurkovo falu elöljárói minden asszonyt csoportosan a közeli folyóhoz vezettek. A helyi pap tiltakozása ellenére az asszonyokat levetkőztették, kezüket és lábukat a hagyományos módon megkötözték, majd a gúzsba kötött áldozatokat a folyóba dobták. A dzhurkovoi úsztatás következményeként egy asszony megsüketült, mások pedig súlyosan megbetegedtek. Az úsztatás kezdeményezői ellen később büntetőeljárás indult, a főkolomposokat börtönbüntetésre ítéltek. A kelet-európai fürösztések hírei a közép-európai közvéleményben is érdeklődőre találtak. Kovács Zoltán az oroszországi "boszorkányirtások" 19. századi eseteit 1878-ban és 1879-ben megjelent magyar hírlapokból idézi: "Ezeknek az újságoknak a múlt századi évfolyamai" - írja Kovács - "a napi híranyagban gyakran számolnak be egy-egy vízpróbáról, megkínzásról, önhatalmúlag végrehajtott égetésről." A 19. századi esetek sorát egy Krím félszigeti per zárja. Itt is a boszorkányfürösztést kezdeményezők ellen folyik vizsgálat. Az eset az ukrajnai Kherszon tartományban 1885-ben zajlott, ahol több emberen hajtották végre a per gyanúsítottjai a vízpróbát. Ukrajna ebben az időben az Orosz Birodalom legnagyobb népsűrűségű tartománya volt. Bár a lakosság nagy része mezőgazdasággal foglalkozott, az éhínségek és az ellátási zavarok periodikusan tértek vissza a rossz idő, a szárazság következményeként. A boszorkányfürösztések pedig az ilyen kritikus időszakokban szaporodtak meg. Ezek a hírek azonban - amellett, hogy az oroszországi közállapotokat bemutatták - nem tekinthetőek kuriózumnak a magyar közéletben, hisz ugyanebben az időszakban számos magyarországi példa akad arra, hogy a boszorkányság még nem tűnt el a nyilvánosság színteréről.
A magyarországi boszorkányüldözés a 19-20. századi eseteit természetesen érdemes lenne külön vizsgálódás tárgyává tenni. A heti- vagy napisajtóban megjelenő lincselési, önbíráskodási esetek az 1960-as évek végéig foglalkoztatták a közvéleményt. Illusztrációnak álljon itt néhány 19. és 20. századi eset.

• 1873. A szigetvári főszolgabíró jelentése az Arnold Ferencné szentlászlói lakos elleni lakossági bejelentésekről.
• 1906. A munkácsi görög-katolikus püspökségen Simon Mihály panasza Matyatczko Tivadar kanonoknak Simon Jánosné, Sztankovics Borbála kántorné ellen, hogy babonasággal megrontották.
• 1954. Szeged járásbírósága előtt G.F.-né született Sz.R. megrágalmazásának esete.
• 1956. Orosháza járásbírósága előtt Antali János özvegyének kuruzslással és boszorkánysággal való megrágalmazása.
• 1967. Gyöngyös járásbírósága előtt Ferenc Jánosné megrágalmazásának esete.
• 1968. Hírlapi tudósítás az ásotthalmi önbíráskodásról, melyben Csupity Antalné, Kérnyő Jusztinát boszorkánysággal rágalmazták.

Természetesen külön vizsgálódás tárgya lehetne a 19-20. századi boszorkányüldözés magyarországi története, de jelen keretek között ezek az adatok is elég beszédesek.
Befejezésül Nils Christi norvég kriminológus gondolatait idézném. Christi kétféle attitűdöt vázolt a fájdalommal és a kollektív fájdalomokozással kapcsolatban. Az egyik szerint: "A fájdalom nemesít. Az emberek érettebbé válnak tőle, újjászületnek, bölcsebbek lesznek, s csillapodtával nagyobb örömöt éreznek. Egyes hitrendszerek szerint még Istenhez vagy a mennyországhoz is közelebb kerülnek. Lehet, hogy sokan megtapasztalták ezeket az áldásos hatásokat. De sokan az ellenkezőjét is: a fájdalom megakasztja a személyiség fejlődését, lealjasítja az embert, gonosszá teszi." A nagy boszorkányüldözés áldozatainak kortársa, Immánuel Kant nagyjából ugyanezt mondta a fájdalomról: "Nem éppen leghízelgőbb az emberre nézve, hogy öröme a másik fájdalmához való hasonlítás révén csak nő, míg saját fájdalmát a másik hasonló vagy még nagyobb szenvedéseivel való összehasonlítás csökkenti. [...] Az ember képzelőereje révén érzi át a másik fájdalmát, [...] és annak örül, hogy őt nem érte hasonló sorscsapás. Ezért van az, hogy mint valami színjátékra, úgy tódul a nép és nézi kielégíthetetlen kíváncsisággal a bűnöző vesztőhelyre kísérését és kivégzését. Mert a bűnöző arcán és magatartásában megnyilvánuló lelki rezdülések és érzések együttérzésre késztetik a nézőt és a képzelőerő révén átérzett rémület után (aminek erejét csak növeli az ünnepélyesség) a megkönnyebbülés édes és mégis komoly érzése tölti el, ami a rákövetkező életörömöt annál érezhetőbbé teszi." Ezek az attitűdök mind a személyes életélményekben, mind a társadalmi nyilvánosság színterein jelen voltak a kora újkori Európában. Végső konklúziónk lehet, hogy a boszorkányüldözés mechanizmusa szervesen illeszkedett abba a fájdalomokozó intézményrendszerbe, ami a kora újkor társadalmát jellemezte. A boszorkányüldözés nem volt más, mint a közösség által gyakorolt kollektív büntetés, a fájdalomokozás kollektívan működtetett intézménye, vagyis egy régi, de mégiscsak modern jelenség.