Hadserege rövid idõ alatt valóban meghódította Felsõ-Itáliát, és Franciaországhoz hasonló köztársasággá alakította. Ha valahol megtetszett neki egy csodálatos mûalkotás, azt Párizsba küldette. Aztán észak felé Ausztria ellen vonult, mert a császár Itáliában legyõzte õt. A császár küldöttei Bécsbõl elébe mentek a stájerországi Leoben városába. A tanácskozásra szolgáló teremben felmagasított széket helyeztek el Ferenc császár küldötte számára. Napóleon azt mondta: “Tegyétek ki ezt a széket, ha én trónust láttok, rögtön kedvem támad, hogy rá telepedjem.” Kényszerítette a császárt, hogy az összes Rajnán túli területeit engedje át Franciaországnak. Majd visszatért Párizsba. De Párizsban nem kínálkozott számára feladat. Így hát egy kalandos ügyet indítványozott a direktóriumnak: Franciaország legnagyobb ellenségei akkoriban az angolok voltak. Anglia ebben az idõben már hatalmas ország rengeteg gyarmattal. A francia haderõ pedig nem volt elég erõs ahhoz, hogy magát Angliát támadja meg. De Anglia valamelyik birtokolt területét megtámadni - ez már inkább lehetségesnek látszott. Napóleon tehát egy hadsereg élén az angol uralom alatt lévõ Egyiptom ellen küldette magát. Nagy Sándorhoz hasonlóan az egész Keletet meg akarta hódítani. Nemcsak katonákkal vonult, hanem tudósokat is vitt magával, hogy a régiségeket megtekintsék és megvizsgálják. Egyiptomba érve úgy szólt az ország mohamedánjaihoz, mintha a próféta volna, akárcsak Mohamed. Ünnepélyesen bejelentette, hogy tudja mindazt, ami szívük mélyén lakozik, s az õ érkezését már évszázadok óta megjövendölték, a Koránban is benne foglaltatik: “Tudjátok meg, hogy minden emberi erõfeszítés hasztalan ellenem, mert mindenrõl, amibe én bele fogok, eldöntetett, hogy sikerülni fog. Kezdetben valóban így is tetszett. Az egyiptomi csapatokat megverte 1798-ban a piramisoknál lezajlott nagy csatában, majd utána többször is, hiszen mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy gyõzzön a szárazföldön. Persze, a tengeri ütközetekhez az angolok még mindig jobban értettek, s a híres angol tengernagy, Nelson az egyiptomi part közelében, Abukirnál csaknem megsemmisítette a francia flottát. És midõn Napóleon seregében járvány ütött ki, s eljutott hozzá a hír, hogy a párizsi kormányban széthúzás van, cserbenhagyta katonáit; egyedül, titokban visszautazott Franciaországba. Hírneves tábornokként érkezett meg. Mindenki azt remélte, hogy saját országában is ugyanolyan kiváló lesz, mint idegenben. Így aztán megkockáztathatta1799-ben, hogy ágyúit Párizs kormányépületei ellen irányítsa, s a megválasztott képviselõket gránátosaival a nemzetgyûlés épületébõl kikergettesse, és önmagára ruházza a legfelsõbb hatalmat. A régi római mintára konzulnak neveztette magát. Konzulként fényûzõ udvart tartott a francia királyi palotában, és visszahívott sok számûzött fõrangút. De elsõsorban azzal foglalkozott, hogy rendet teremtsen Franciaországban, a renden pedig azt értette, hogy mindig és mindenütt az történjék, amit õ akar. Ezt el is érte. Törvénykönyvet dolgoztatott ki az új alapelvek szerint, és önmagáról nevezte el. Egy második itáliai hadjárat során ismét megverte Ausztriát. A katonák bálványozták, és valamennyi francia tisztelte, mert hazájuknak dicsõséget szerzett és hódításokkal gyarapította. Örökös konzullá nevezték ki. De Napóleon ezzel sem érte be. Több akart lenni. 1804-ben császárrá emelte saját magát. A franciák császárává. A pápa azért utazott Párizsba, hogy megkoronázza. Hamarosan Itália királyává is kineveztette magát. A többi ország megrémült ettõl a hirtelen felbukkant, hatalmas férfitól. Anglia, Németország, Ausztria, Oroszország és Svédország ezért szövetséget kötött ellene. Napóleon nem hagyta magát megfélemlíteni. Ellenséges hadaktól, bármilyen nagyok voltak is, õ nem rettegett. Felvonult ellenük, és a szövetséges csapatokat 1805 telén a morvaországi Austerlitznél teljesen szétverte. Most szinte egész Európa ura lett. Mindegyik rokonának úgyszólván kis emlékként egy-egy királyságot adott. Mostohafia Itáliát kapta, bátyja Nápolyt, öccse Hollandiát, sógora Németország egy részét, nõvérei hercegségeket Itáliában. A korzikai ügyvéd családtagjai szép pályafutást tettek meg, hiszen alig húsz éve a távoli szigeten szûkös ebédnél ültek az asztal mellett. Németországban is minden hatalmat a kezébe kerítetett Napóleon, mert a német fejedelmek, akik a bécsi császártól már régen nem tûrtek beleszólást, a hatalmas Napóleonnal szövetkeztek. Ekkor Ferenc császár megvált a német császári címtõl. Ez lett a Német-Római Szent Birodalom vége, amely akkor vette kezdetét, midõn Nagy Károlyt Rómában megkoronázták. A német-római császárság 1806-ban szûnt meg. Habsburg Ferenc ettõl fogva Ausztria császárának nevezte magát. Napóleon hamarosan a Hohenzollernok ellen vonult, és néhány nap alatt teljesen megverte a porosz hadakat. 1806-ban bevonult Berlinbe, s onnan osztott törvényeket Európának. Elsõsorban azt parancsolta meg, hogy egész Európában senkinek sem szabad kereskedést folytatnia Franciaország ellenségeivel, az angolokkal. Ezt kontinentális zárlatnak nevezték. Mivel nem volt tengeri flottája, amellyel a hatalmas országot katonailag legyõzhette volna, így akarta Angliát tönkretenni. Midõn az államok tiltakoztak, ismét bevonult Németországba, és a poroszokkal szövetkezett oroszok ellen harcolt. Ekkor, 1807-ben fiatalabb öccsének is odaadhatta Németország egy részét királyságként. Majd Spanyolország következett. Napóleon meghódította, és bátyjának, Józsefnek adta királyi birodalomként, Nápolyt meg egyik sógorának juttatta. De vég nélkül nem tûrik a népek, hogy családi ajándékként kezeljék õket. Elsõként a spanyolok lázadtak fel 1808-ban a franciák uralma ellen. Nem szabályos csatákban harcoltak, ám az egész nép állandóan gerillaharcot folytatott, és bármennyit kegyetlenkedtek is a francia katonák, a nyugalom nem állt helyre. Az osztrák császár sem akarta tovább tûrni Napóleon parancsolgatását. 1809-ben újabb háborúra került sor. Napóleon hadával Bécs ellen vonult. Jóllehet Bécs közelében, Aspernnál életében elõször vereséget szenvedett a bátor Károly fõhercegtõl, néhány nap múlva Wagramnál teljesen megsemmisítette az osztrák sereget. Bevonult Bécsbe, a schönbrunni kastélyban lakott, és Ferenc császárt még arra is kényszerítette, hogy leányát adja feleségül hozzá. Nem volt könnyû dolog ezt elhatározni egy Habsburg-császárnak, akinek a családja több mint 500 év óta uralkodott Bécsbõl. Hiszen Napóleon nem származott fejedelmi családból, tulajdonképpen egy kis hadnagy volt, akit bámulatos tehetsége emelt Európa urává és parancsolójává. Fiának, akit Mária Lujza császárné szült neki, a “Róma királya” címet adományozta 1810-ben. Birodalma ekkor már jóval nagyobb volt, mint hajdanában Nagy Károlyé, hiszen testvéreinek és tábornokainak királyságai csupán névlegesen álltak fenn. Ha a királyainak viselkedése nem tetszett neki, akkor leváltotta õket. De a népekkel még cudarabbul bánt. Amit gondoltak és éreztek az közömbös volt neki. A fontos csak az, hogy pénzt, és mindenekelõtt katonákat bocsássanak rendelkezésére. A népek ezt egyre kevésbé tûrték. A spanyolok harcát a tiroli parasztoké követte, akiket Napóleon kivont az osztrák császár fennhatósága alól, és a bajor királyságnak adta oda õket; a tiroliak harcba szálltak a francia és bajor katonákkal, amíg vezérüket, Andrea Hofert Napóleon el nem fogatta, és fõbe nem lövette. A legnagyobb német költõ, Goethe azt mondta akkoriban Napóleonról: “Rázzátok csak láncaitokat, az a férfi túlontúl nagy hozzátok képest.” Valóban Napóleon erejével szemben hosszú ideig minden hõsiesség és lelkesedés hiába való volt. Végül határtalan becsvágya okozta bukását. Még mindig nem érte be hatalmával. Úgy vélte, ez csupán a kezdet. Most majd Oroszország kerül sorra. Ugyanis az oroszok megszegték parancsát, amely megtiltotta a kereskedést az angolokkal. Ezért büntetés jár! Napóleon birodalma minden részébõl katonákat soroztatott és 600.000 fõnyi hadsereget gyûjtött össze. Ehhez a nagy ármádiához hasonló had még nem volt a világtörténelem folyamán, s ez a hadsereg vonult 1812-ben Oroszország ellen. Egyre tovább, az ország belsejébe, anélkül, hogy csatára sor került volna. Az oroszok egyre csak hátráltak. Végül, úgyszólván Moszkva kapui elõtt, ott állt a hatalmas orosz sereg. Megtekintette, hogyan állt fel az ellenség, és máris tudta, hová kell vezényelnie csapatait, hogy bekerítse vagy megverje. Így hát bevonult Moszkvába. De a város úgyszólván kihalt volt. A lakosság zöme elmenekült. Az idõ késõ õszre járt, és az oroszok felgyújtották a külvárost. Minden oltási kísérlet hiába való volt. Hol lakjék 600.000 katona, ha Moszkva leégett? Mibõl éljenek meg? Napóleon elhatározta, hogy hadával visszafordul, de idõközben beállt a tél és a rettentõ hideg. A sereg, midõn Moszkva felé vonult már elrabolta és felélte a környék minden élelmiszerét. Így aztán a haza felé menetelés a fagyos, kihalt síkságon borzalmas volt. Egyre több katona maradt megfagyva, halálra éhezve az úton. A lovak ezrével pusztultak. Aztán megjelentek az orosz lovasok és hátba meg oldalba támadták az ármádiát. A katonák alig huszadrésze menekült meg ebbõl a rettentõ vereségbõl, és ért el, végkimerülten halálos betegen a német határhoz. Napóleon végül álruhában, parasztszánkón sietett elõre, Párizsba. A fõvárosba érkezvén elsõ dolga volt csapatokat követelni. Õ még felállított egy csupa fiatalból álló hatalmas sereget. Így vonult be Németországba. Az osztrák császár kancellárját, Metternichet küldte hozzá, hogy tárgyaljon vele a békérõl. Metternich egy álló napig folytatott eszmecserét Napóleonnal. Azt mondta neki: “Ha elpusztul ez az ifjakból álló sereg, amelyet Ön fegyverbe hívott, utána mi lesz?” Napóleon ezeknek a szavaknak hallatára düh fogta el, elsápadt, arca eltorzult. “Ön nem katona – förmedt Metternichre – ,és nem tudja, mi megy végbe egy katona lelkében. Én a harcmezõn nõttem fel, és az olyan férfi, mint én, fütyül egymillió ember életére.” Napóleon nem fogadta el császár békefeltételeit. Metternichnek kijelentette: neki gyõznie kell, másként nem maradhat a franciák császára. Így került sor Németországban, Lipcsénél csatára; Napóleon serege harcolt a szövetséges hadak ellen. Amikor a bajor csapatok, amelyek addig Napóleon oldalán álltak, hirtelen cserbenhagyták, elvesztette az ütközetet, és menekülnie kellett. Veresége után a franciák megfosztották trónjától. A kis Elba szigetét adták neki hercegségként, oda vonult vissza. De az uralkodok, akik legyõzték, 1814-ben, Bécsben újra felosztották Európát. Franciaországban teljesen kioltották a forradalmat. A lefejezett XVI. Lajos fivére XVIII. Lajos került a trónra. Ez az új Lajos udvarával ugyanolyan fényûzõen és ugyanolyan esztelenül uralkodott Franciaországon mintha a forradalom és a császárság 26 éve nem is lett volna. A franciák nagyon elégedetlenek voltak. Midõn Napóleonhoz eljutott ennek a híre, titokban (1815-ben) elhagyta Elba szigetét, és néhány katonával kikötött Franciaországban. A király sereget küldött ellene, de amint a katonák meglátták Napóleont mind átálltak hozzá. Néhány nap múlva diadalmasan vonult be császárként Párizsba, és XVIII. Lajos elmenekült. A Bécsben még egyre tanácskozó uralkodók megrémültek. Napóleont az emberiség ellenségének nyilvánították. Wellington angol herceg fõvezénylete alatt fõként angolokból és németekbõl álló hadsereg gyûlt össze Belgiumban. Napóleon azonnal ellen vonult. A Waterloo nevû helységnél rettentõ ütközetre került sor. Már-már úgy látszott, hogy Napóleon ismét gyõz, ám akkor az történt, hogy egyik tábornoka nem értette meg a parancsot, és rossz irányba vonult. Így szenvedett vereséget utoljára Napóleon. Seregével elmenekült, ismét megfosztották trónjától, és el kellett hagynia Franciaországot. Egy angol hajóra menekült, de az angolok fogolynak nyilvánították és Szent Ilona szigetére küldték, hogy többé soha vissza ne térhessen. Ott élt még 6 esztendeig és ott is halt meg.