A spanyol kolóniák kialakulása

Kolumbusz Kristóf 1492-ben szált partra a szigeten. Ekkor az avarakok éltek itt, akik az akkori időben igen elterjedt etnikai csoportja volt az egész karibi térségnek. Amikor a nagy felfedező partra szált, mintegy 100 000 lehetett az őslakos tainok és ciboneyiek száma. A tainok földművelők voltak, míg a ciboney törzsek vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak.

Maga a Kuba szó is taino nyelven van, cubanacan központi helyet jelent.

Sebastian de Ocampo 1509-1511 között teljesen feltérképezte, majd 1512-ben Diego Velázquez de Cuéllar felfedezte és meghódította a szigetet. Ezután kezdtek teljesen berendezkedni és egymás után épültek fel az első települések. Az első Nuestra Asuncion de Baracoa volt 1511-ben, majd ezután a fontosabb városok jöttek, mint Santiago de Cuba, Bayamót, Puerto Principe és Habana.

A városok elnevezésében szentek nevei szerepelnek. Ez is tükrözi a spanyol hódítók hozzáállását a hittérítéshez, az őslakosok leigázásának keresztény köntös mögé bújtatásának szándékát.

Megjelentek a hittérítők, velük együtt az inkvizíció is. Megkezdődött az őslakosok kiírtása. De az inkvizíció mellett megjelentek az európai járványok is, melyek szintén tizedelték soraikat. Mivel az őslakosok száma pár ezerre csökkent le, 1520 után megkezdődött az afrikai rabszolgák behajózása.

A spanyol gyarmat

A spanyol hódítók fokozatosan berendezkedtek a szigeten. Megindult és hamar fellendült a kereskedelem, azon belül is a rabszolgakereskedelem. A hajók gazdag zsákmánya a kalózok egész armadáját vonzotta oda. Minden hajót megtámadtak, amit nem védtek hadihajókkal. A kalózoknak kedvezett az is, hogy a nagyhatalmak egymás ellen vetélkedtek. Bár virágzott a kereskedelem, mellette virágzott a csempészet, a rabolt holmik feketekereskedelme is. Ebbe az is belejátszott, hogy az anyaországok általában kereskedelmi monopóliumokat és súlyos adókat vezettek be. Az amerikai polgárháború is így indult el. Sorozatosak voltak a rabszolgafelkelések is, ezért később bevezették azt a szokást, hogy etnikailag és nyelvileg különböző csoportokat hoztak létre, csökkentve a lázadás esélyét.

A virágzó kereskedelem hatására a sziget jelentősen fejlődött, a XVIII. század közepére Havanna a térség egyik legjelentősebb városává fejlődött.

A spanyol-angol háború

A gyarmatokért megindult a nagy birodalmak közt a háború. Az első nagyobb összecsapást 1588-ban a spanyolok angliai hadjárata hozta el, és bár a spanyol flottát, az Armadát legyőzhetetlennek hitték, Anglia partjainál megsemmisült. Ekkor indult el az angol világbirodalom térhódítása, sorra szerezte meg a gyarmatait, végül Kubába is elért. 1762-ben az angol flotta meghódította a sziget fővárosát és kereskedelmi központját, Havannát.

A sziget azonban megmaradt spanyol gyarmatnak, székhelyét Santiagóba helyezték át. Egy évvel később francia-angol-spanyol tárgyalások és békekötések jöttek létre, aminek értelmében a spanyolok visszakapták Havannát, cserébe lemondtak Floridáról.

A függetlenségi törekvések

Az első nagyobb függetlenségi harc az Amerikai Egyesült Államok létrejöttéhez vezetett 1783-ban. Ez kezdett átterjedni a térség más államaiba is, például Haitire, a francia gyarmatra.

1791-ben sok francia kénytelen volt Kubába menekülni. Ők honosították meg a kávéültetvényeket. Az ültetvények száma jelentősen gyarapodott, a mezőgazdasági export is jelentősen növekedett. Emiatt mind több rabszolgát hoztak be a szigetre.

A XIX. század elejére egyre inkább visszhangot kaptak a függetlenségi mozgalmak törekvései. Kezdetben sok irányelvet fogalmaztak meg, attól függően, ki milyen társadalmi környezetben élt.

Mivel az USA támogatta Európával szemben a rabszolgaságot, sokan az Unióhoz szerettek volna csatlakozni. A nép a teljes függetlenség felé igyekezett, de mozgalmaikat mind leverték, vezetőiket kivégezték. Volt egy harmadik csoport is, akik egy óvatosabb reform mellett korteskedtek.

A század nagyon nyugtalan időket hozott, hiszen külső támadások és a sorozatos rabszolgafelkelések időről-időre véres megtorlásokat hoztak el. Az első igazán jelentős felkelést Carlos Manuel de Céspedes indította el 1868-ban. A tízéves háború igen véres volt, rengeteg ültetvényt pusztítottak el. A törekvés a felkelők belső nézeteltérései miatt bukott el. Végül a spanyolok győzelmével és feltételeivel 1878-ban véget ért a több, mint 250 000 áldozatot követelő felkelés.

Ekkor tűnt fel José Martí. Bár száműzetésben élt, sokat tett hazájáéert. Sikerült elérnie, hogy 1886-ban Kubában eltöröljék a rabszolgaságot. Ez persze a kubai gazdaság összeomlásához is vezetett. A rabszolgák hiányában nem tudtak versenyképes áron termelni, ráadásul az amerikai befolyás, az amerikai tőke ereje fojtogatta őket. Az amerikai tőkések kezében összpontosultak az ültetvények, a cukor- és a dohányipar is. A helyzet elindította a második fűggetlenségi háborút.

1895-ben tört ki a második függetlenségi háború, amelyben meghalt a kubai szabadság példaképének választott José Martí is. A harcok tovább folytak, három év múlva azonban az USA is beavatkozott. A havannai kikötőben felrobbant az amerikai Maine csatahajó. Bár a robbanás a spanyolok szerint a hajó lőszerraktárában keletkezett, az amerikai kormányzat hadat üzent Spanyolországnak. Spanyolország elvesztette Kubát, de a kubai függetlenség sem jött még el teljesen.

A sziget 1899-ben hivatalosan is az USA tulajdona lett. Az amerikai vezetés jogot formált a szigetre, különféle rendeleteket, szabályokat hoztak befolyásuk megőrzéséhez. Sorra nyíltak meg az amerikai támaszpontok. Így a szigeten tovább folytak a felkelések, amelyek ellen az USA is egyre erősebben lépett fel. Csak 1912-ben írták alá a függetlenségi nyilatkozatot, de egyben olyan cikkelyeket is beépítettek, ami az USA teljes beleszólását garantálta. Az első kubai elnök Tomás Estrada Palma lett.

A munkástanácsok létrejötte

A XX. század elejére Kuba teljesen kimerült a harcok miatt, amelyekben közel 400 000 ember halt meg. A gazdaság romokban hevert, a szociális problémák pedig állandóan a felszínen tartották a felkelések lehetőségét. Az amerikai kormányzat a fejlődés lehetőségét teremtette meg azzal, hogy támogatta az amerikai befektetéseket. De ez csak az amerikai tőkéseknek hozott újabb nyereséget. De nemcsak pénzt, hanem politikai befolyást is. Bár volt hivatalos kormányzója a szigetnek, a hatalmat a gazdag üzleti körök birtokolták. Kíméletlenül léptek fel a rabszolgák ellen, akiket ezrével mészároltak le. Az amerikai katonákat is bevetették a lázadók sakkban tartására.

Az amerikai tőke tovább gyarapodott, amikor az USA-ban bevezették az alkoholtilalmat. Ekkor épültek ki a szerencsejátékok hálózatai, amelyek ezek mellett a prostitúciót, az alkoholárusítást és a szállodaipart is irányították. Kuba gazdasága virágzott, de ebből Kuba nem profitált sokat.

1925-ben Gerardo Machado Morales tábornok vette át a hatalmat, aki kíméletlenül üldözte a lázadókat és elfojtotta a szakszervezeti megmozdulásokat.

1933-ban Fulgencio Batista katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, aki rögtön feloszlatta a munkások jogi helyzetén javítani kívánó ideiglenes kormányt és visszaállította az amerikabarát kormányzást. Ezidőben jöttek létre a kommunista csoportok, akik a munkások jobb helyzetén próbáltak javítani.

1939-ben a szakszervezetek Havannában találkoztak, ami arra kényszerítette Batistát, hogy módosítson az alkotmányon. Ebbe bekerült a "minden ember egyenlő" elve, bevezették a nyolc órás munkaidőt. Ezzel Batista megnyert több kommunista vezetőt, szervezetet. 1940-ben meg is nyerte a választásokat, de választottja 1944-ben veszített, és az ezután hatalomra kerülő Ramon Grau és Carlos Prío Socarrás tevékenységét a tehetlenség, a korrupció és a szakszervezetek ellen elkövetett gaztettek jellemezték. Jelentősen nőttek az amerikai gengszterek és bűnözői csoportok befolyásai.

1952-ben egy újabb államcsínyt követtek el, ami ismét Batistát jutatta hatalomra. Az USA két hét múlva elismerte ezt a kormányt és támogatást is adott. Batista rögtön módosította az alkotmányt, korlátozta az emberi szabadságjogokat. A hadseregbe saját híveit helyezte. Ennek hatására egyre gyakrabban rendeztek felkeléseket. Ismét forradalmi hangulat bontakozott ki, megalakult egy kis forradalmi csoport. Vezetőjük Fidel Castro lett.

Egy újabb forradalom

A forradalmi tanács megalakulása után azonnal szervezkedni kezdtek. 1953-ban alig 120 fegyveres támadást indított a Moncada-laktanya ellen. Ekkor Castrót 15 évre ítélték el, de 1955-ben amnesztiával szabadult. Ezután Mexikóba ment, ahol maga köré gyűjtötte a forradalom híveit és elkezdte szervezni a szabadságharc folytatását. Ezután csatlakozott hozzájuk az argentin, harcedzett Ernesto Che Guevara. 1956-ban miközben a szigeten folyt a gerilla tevékenység, Fidel 80 katonájával behajózott Kubába. A lázadás elbukott, de Fidelnek sikerült elmenekülnie, így 1957-1959 között újjászervezte a gerillacsapatokat. 1957-ben nagy mennyiségben zsákmányoltak fegyvereket a La Plata-laktanya elleni sikeres akcióban. Ebben az évben azonban egy másik fontos esemény is történt. Az amerikai New York Times újágírója riportot készített Fidel Castróval, amely jelentős népszerűséget hozott. Országszerte méltatták és elismerték az emberek, de már nemcsak a szegények, hanem a katonák is. Batista kénytelen volt egyre nagyobb erőt bevetni a lázadók ellen. A légierő bombázói is a gerillákat keresték. 1959-re már az egész ország a forradalom mellé állt, Batista kénytelen volt a Dominikai Köztársaságba menekülni.

Fidel Castrót kinevezték miniszterelnöknek. 1959-ben megkezdődtek az államosítások. Először az 1000 holdnál nagyobb birtokokat. Ezek mind az amerikai United Fruit Company tulajdonában voltak. Gazdálkodók ezrei vándoroltak ki Floridába.

Közben az USA kormánya a CIA segítségével az ellenforradalmi csoportokat kezdték el támogatni. Célul tűzték ki, hogy megdöntik Castro hatalmát rendszerével együtt. Az USA kormánya egyre szigorúbb gazdasági blokád alá vetette az országot, az ország pedig ennek hatására egyre közelebb került a Szovjetunióhoz. Az amerikaiak támogatásával elindított utolsó nagyobb inváziós kísérlet 1961-ben a Disznó-öbölben volt. Ekkor az amerikai bombázók kíséretében a kubai ellenállás 1400 híve próbált partraszállni, de a Népi Milicia szétverte őket. A fogságba esett támadókat az amerikai kormányzat élelmiszerekkel és gyógyszerekkel váltotta ki. Castro ezután jelentette be a kubai forradalom szocialista irányzatát.

A kommunista Kuba

Az USA egyre inkább kezdte elszigetelni az országot és gazdaságilag meggyengíteni, amivel engedményeket tudott volna kicsikarni tőle. De ez a politika nem vált be, mivel egyre inkább a Szovjetunió felé hajtotta a kubai vezetést. 1961. május 1-jén mondta el Castro a szocialista berendezkedés kezdetét, 1962-ben kitört a Kubai Rakétaválság. Amerikai kémrepülőgépek felfedeztek szovjet rakétakilövőállásokat, amelyek atomrakétákat fogadtak volna. Ebben a feszült helyzetben a két nagyhatalom tárgyalásokat kezdett, mivel a III. világháború fenyegető réme volt mindenki előtt. Egy esetleges atomháború talán az emberiség létét is veszélybe sodorta volna. John Fitzgerald Kennedy és a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov végül kölcsönös engedményeket téve egymásnak, megegyeztek a rakéták leszereléséről.

Kuba később államosította a kisebb földeket is, betiltotta a magánkereskedelmet. De idővel ez zsákutcának bizonyult és lazítottak az intézkedéseken. Legszembetűnőbb nyitás a turizmusban következett be. Bár a Szovjetunió egyre nagyobb segélyeket küldött, de a hidegháború végeztével ezek kezdtek elmaradni. A kubai gazdaság a csőd szélére érkezett, ezt a mind nagyobb számú menekült is bizonyítja. Így indult Kuba a XXI. századnak.