Napóleon

(1.rész)

Napóleon 1769-ben született Korzikán olasz család gyermekeként. Ott élt 10 éves koráig szüleivel és 7 testvérével. Amikor megszületett a szigetet a qénuaiak eladták a franciáknak. De a sziget lakói a korzikaiak ebbe nem nyugodtak bele, és sokat csatároztak a francia tisztviselõkkel. A fiatal Napóleont apja, aki ügyvéd volt, tisztnek szánta, és tízesztendõs korában katonaiskolába küldte Franciaországba. Napóleon szegény volt és apja alig tudta támogatni. Így hát a kis Buonaparte komoly és szomorú gyermek volt. Nem játszott iskolatársaival. “Az iskolában kikerestem magamnak egy zugot, ott szoktam gubbasztani, és kedvemre álmodozni” – így beszélte el idõvel. “Ha pajtásaim el akarták foglalni ezt a zugot, teljes erõmbõl védekeztem. Már akkor éreztem, hogy az én akaratomnak kell gyõznie, és ami nekem tetszik el is érem.” Sokat tanult, és csodálatos emlékezettel rendelkezett. Tizenhét esztendõs korában alhadnagy lett a francia hadseregben. Mivel nagyon alacsony volt ezért a ’kis káplár’ gúnynevet ragasztották rá. Szinte éhezett. Rengeteget olvasott, és mindent megjegyzett. Három évvel késõbb 1789-ben kitört Franciaországban a forradalom és Korzika is fel akart szabadulni a francia uralom alól. Napóleon odautazott, és harcolt a franciák ellen. De aztán visszautazott Párizsba, mert “csak Párizsban viheti az ember valamire”, írta akkoriban egyik levelében. Õ valóban vitte valamire Párizsban. Történetesen Napóleon egyik földije magas rangú tisztként abban a csapatban szolgált, amelyet a forradalmárok az ellenálló vidéki város Toulon megtörésére küldtek. A parancsnok magával vitte a huszonöt éves hadnagyot, és nem bánta meg. Napóleon olyan jó tanácsokat adott arra nézve, hol állítsák fel az ágyúkat és hová lõjenek, hogy a várost rövidesen bevették. Érdeme elismeréséül tábornokká léptették elõ. De ebben az idõszakban ez még korántsem volt a ragyogó pályafutás biztos jele. Az egyik párttal jó kapcsolatban állni annyit jelentett, mint a másikkal ellenséges viszonyban lenni. Midõn a kormányt (Robespierre barátait) elkergették, Napóleont is letartóztatták. Bár nemsokára szabadlábra került, a jakubinusokkal való kapcsolata miatt megfosztották rangjától és kizárták a hadseregbõl. Iszonyatosan szegény volt, helyzete reménytelen. De szerencséjére egyik ismerõse beajánlotta a direktóriumnak, amely azzal bízta meg, hogy törjön le egy fiatal nemesek szervezte veszélyes felkelést. Napóleon kíméletlenül lövette, és menekülésre késztette a tömeget. Hálából ismét tábornokká nevezték ki, és hamarosan megkapta a fõparancsnokságot egy kis hadsereg felett, amelynek Itáliába kell vonulnia, hogy ott a francia forradalom eszméit terjessze. Szinte kilátástalan ügy volt ez. A hadsereg felszerelése nyomorúságos. Hiszen Franciaország akkoriban szegény volt, és szörnyû zûrzavar uralkodott benne. A hadjárat elõtt 1796-ban a fiatal tábornok, aki most már francia módra Bonaparte-nak írta a nevét, beszédet intézett katonáihoz. ”Katonák, rongyosak és éhesek vagytok, a kormányzat sokkal tartozik nektek, és nem tud benneteket megfizetni. Én azonban a Föld termékeny síkságára vezetlek titeket. Gazdag tartományokat és nagy városokat fogtok hatalmatokba keríteni; ott megbecsülést, dicsõséget és gazdagságot szereztek. Itália katonái! Híjával lesztek-e a bátorságnak és a kitartásnak?” Annyira értett a katonák lelkesítéséhez, az ellenség túlerejét oly fortélyosan támadta, hogy mindenütt gyõzött. Már néhány héttel elindulása után a hadseregéhez intézett parancsában ezt írja: “Katonák! Tizennégy nap alatt hat gyõzelmet vívtatok ki, 21 zászlót és 55 ágyút zsákmányoltatok, ágyúk nélkül nyertetek csatákat, folyókon keltetek át, amelyeken nincsenek hidak, és mezítláb gyalogoltatok hatalmas távolságokra. Gyakran még kenyeretek sem volt. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ha majd visszatértek szülõföldetekre, mindannyian büszkén fogjátok mondani: Én is itt voltam az Itáliát meghódító hadseregben.”